Művek

„Petri nem mindennapi becsvágya tehát olyasmit vett célba, amire nemcsak a fiatal, de az egészmai magyar költészetnek is szüksége van. Ezt tálalja most elénk gyűjteményeskötetében a költő. Az a másik költői moduláció pedig azt a hagyományos költői emelkedettség elleni lázadást jelenti, ami politikai magatartásával is összefonódott, esztétikai minőséggé lényegült pátosztalanságával viszont arra figyelmeztet, hogy a valóságos életből mennyire hiányoznak az értékek, és erről az igazságról a leplet poénekké élezett mondataival hasogatja le. — Politikai lázadásáért kirótt évtizedes eltiltottsága jótékonyan növelte népszerűségét. Sokáig sokan úgy tisztelték, hogy tudtak róla, de nem olvashatták. Legújabb könyve ezért elégtétel mindannyiunknak. S ezt a költő is tudomásul veszi: »Kezdhetek folytatódni. Megadom magam / egy személytelen felszólító módnak.«” (K.S.)

„Petri György költészetében az Azt hiszik című kötete óta egy sajátosan radikalizálódó nyelvhasználat és rezignált hangütés figyelhető meg. Noha művészetének ugyanazon témáit fogalmazza újra, de már az emlékező-lemondó, alapjaiban magányos férfi-lírikus szerepében. Legújabb kötetében, a Sárban ez a bizonyos mértékig hagyományosnak mondható lírai tendencia még hangsúlyosabbá válik, hiszen a »letisztult˗lekoszlott« életérzés koncentráltan tematizálódik a halálélményben és a nem tragikus (tehát nem végszónak szánt) ironikus »öregkori lírában«. Sajátos aspektusa néhány költeménynek a múlt idő távolító˗leértékelő használata, így például a korábbi versekben hangsúlyos politikum és indulat kontúrvesztésében […] A jelen horizontja pedig szinte kizárólag a meghívott halálélményre összpontosul, és így tágítja ki Petri költészetének terepét a végső egzisztenciális kérdések tömör újrafogalmazásának irányába.” (Bazsányi Sándor)

„Szükség volt erre a könyvre. Várta az olvasóközönség, hiszen a friss termés a közelmúltban nem rendeződött el oly gyorsan, mint a Valami ismeretlen (1990) vagy a Sár (1993) esetében. Szükség volt rá azért is, hogy Petri egy ideig aktívabb politikai közszereplése, valamint közvetettebb önkommentárjai – Beszélgetések Petri Györggyel (1994) – után újra az egységében reprezentált költői oeuvre-é legyen az élhely. Az egység mint fő benyomás az életmű tömbeszerűségének minden eddigi érzékelésénél erősebb. Paradox módon az is az egységesség mellett érvel, hogy a fontosabb elemzésekben, bírálatokban fölvetett korszakolások egyikét nem cáfolja meg a gyűjtemény.”(Tarján Tamás)