Művek

„Simon András grafikáival jelent meg az Új Ember 5. füzete, amely századunk nagy lírikusának mélyre hatoló elmélkedéseit tartalmazza. Nem véletlenül mondják az irodalomtudósok, hogy Pilinszky hallatlan beleérzéssel azonosult az emberi szenvedéssel, ezek az apró írásai is azt bizonyítják, hogy szinte beleélte magát Jézus és Mária kapcsolatába, s nemcsak ennek természetfölötti vonatkozásait tárta föl, hanem emberi fájdalmait és örömeit is. A titkok lépcsőin fölfelé haladva természetes egyszerűséggel, megragadó tömörséggel fogalmazza meg a keresztény ember életének fájdalmakra való hangoltságát is, csodálatos reménységét és bizonyosságát is. Elmélkedéseinek mintegy mottója, amit az utolsó előtti titokról ír: „A múltban először az Atya nevét ismertük meg. Jelenünk mintha a Fiú nevéhez fűződne. S a Szentléleké mintha a jövőn át érkezne hozzánk. Az időből ő vezet át bennünket az öröklétbe.” (Új Ember; 1996. március 24.)

„A vers annak ellenére állja az időt, hogy sok minden kicsúszott mögüle. A fiatalabbak tudatából hiányzik hozzá az Evangélium ismerete. S idegzetéből a negyvenes–ötvenes évek komor történelmi valósága: a lágerek képe s a lágerek népének szenvedése – ami a mai ötvenévesek nemzedéke és az idősebbek számára oly magától értetődővé teszi az Apokrif minden ízületét. Egyáltalán: tudja-e mindenki, hogy mit is jelent ez a szó »apokrif«? Ez a görög szó mindenfajta végítélet, utolsó ítélet leírását jelenti; történetileg pedig – a tridenti zsinat óta – mindazokra az iratokra vonatkozik, amelyek a kanonizált bibliaszövegek mellett héber, arab, görög, latin nyelven keletkeztek, s ahogy Luther vagy Károli Gáspár mondta: »A szentírással nem egyenértékű, de hasznos és olvasásra méltó« íratok. S jelent végül »titkos« vagy »rejtett írást« is. Nos, nyilvánvaló, hogy Pilinszky Apokrifje is valamifajta végítéletet, »apokalipszist« mond el, ami pedig mindig a jövőről szóló kinyilatkoztatás. De ez az eljövendő végítélet mindig a megélt múlt és jelen szükségszerű következménye. A Pilinszky-vers apokalipszis-leírásának tehát a Biblia mellett van egy történeti fészke is: a történelmi közelmúlt és a személyesen megélt idő, az ember 20. századi bűnbe esése. Vagy a vallás nyelvén kifejezve: az Istenhez – de nyugodtan kiegészíthetjük: az emberhez Isten szándékai szerint – méltó létezés eszményéhez képest halálos bűnökkel fertőzött történelem és emberi egzisztencia.” (Domokos Mátyás; Jelenkor, 1981. április)

„Kár – és nem is egészen érthető, hogyan történt –, hogy csak karácsony után jelent meg Pilinszky János verses meséskönyve, az »Aranymadár«, Márkus Anna művészi színes illusztrációival. Minden családban, ahol gyermekek vannak, szívesen tették volna a karácsonyfa alá. Minden valószínűség szerint azért így is hamarosan el fog kelni a szép kötet. Nemcsak a képei szépek ugyanis, hanem a benne található négy mesét igazi költő szólaltatja meg a gyermekek számára könnyen érthető módon.” (Szerző nélkül; Új Ember, 1958. február 2.)

„Pilinszky János nem volt könnyű beszélgetőtárs. Rögtön a szellemnek olyan magaslatára emelkedett, ahová nehéz volt őt követni, hiszen ritka volt a levegő, s aki kísérte, csak kapkodta, a költő azonban itt érezte magát otthonosan, itt nyíltak meg számára az életnek azok a rejtett titkai, amelyet mi, földi halandók, nehezebben láthatunk meg.

A beszélgetések során egy egészen kivételesen szilárd személyiség nyilatkozik meg. Olyan valaki, aki sokszorosan megtapasztalta olvasmányaiban is, személyes sorsában is a lét drámáját. Ez azonban nem reménytelenné tette, hanem megtanította az alázat művészetére. Ezt az alázatot érdemes tőle megtanulni, s emellett azt, hogy hiába jönnek különféle szellemi divatáramlatok, hiába váltja egyik kor a másikat, hiába jön el olyan időszak, amikor minden régi érték egyszeriben kérdésessé válik, akkor is nyugalmasan, bölcsen azt állíthatjuk, hogy értékeinket szilárdan kell megőrizni, mert van olyan értékrend, amelyhez legnagyobb hányattatásaink közben is igazíthatjuk életünket. 

Megszenvedett, kiharcolt, kiküzdött hit volt az övé. S éppen az a csodálatos, hogy ebben a hitküzdelemben győzelmet tudott venni önnön gyengeségei fölött is. Pilinszky olykor kétségtelenül nagyon eredetien értelmezte a hit, a bizalom, a szeretet témakörét. De azzal is példát mutatott, hogy értelmezte, hiszen ha mindig csak a közhelyek szintjén élünk, közelébe sem juthatunk annak a fennsíknak, ahová ő érkezett fel élete során.” (Rónay László [s. g.]; Új Ember, 1994. június 19.)