Művek

Kertész Imre új kötete szokatlan és a maga nemében páratlan vállalkozás: a 2001 és 2009 között írt naplófeljegyzések és szépirodalmi vázlatok, töredékek egy megíratlan, s talán meg sem írható regénynek a különös és fájó történetét idézik meg. Az eredeti regényterv (A szodomai magányos címmel) még az ötvenes években merült fel az íróban, s évtizedek múltával most újra megkísérti, más-más tartalmi, formai lehetőségekkel. Ahogy írójuk évtizedekkel korábban lejegyezte a maga számára, hogy mindig „ugyanazt a regényt és életet” kell írni, e program most teljesedik ki leginkább és nyer radikális, gyakran önmagával szemben is kíméletlenül őszinte megfogalmazást. S noha Kertész Imrének ez a legszemélyesebb könyve, a szerző maga mégsem azonosul a sikeres Kertész Imre nevű íróval és márkanévvel – és ez a distancia még inkább drámaivá teszi e kötet írásának (és mindenkori olvasásának) a folyamatát. A végső kocsma egy olyan könyvterv, amely ha nem is készült el, de mégiscsak megvan. Leginkább talán egy kései Turner-képhez hasonlítható: ha körvonalai el is mosódnak, de mélyeiből feltűnik „valami rejtelmes derengés: s ez maga a létezés”.

Hangoskönyv, a szerző előadásában

„Kertész Imrét mindig is nagyon zavarta, ha önéletrajzi szerzőként közelítenek hozzá, mint ahogy azzal sem értett egyet, amikor a Sorstalanság főszereplőjének, Köves Gyurinak a történetét egy az egyben azonosítják az övével. Az angol lobogó című elbeszélés sem személyes anekdoták füzére – mint ahogy a kötetben olvasható beszélgetésünkben megjegyzi: az foglalkoztatta, hogy az egyén történetében miként tükröződik a nemzet története, és egy alkotóvággyal teli élet hogyan roppan össze a forradalom eltiprásával. És persze a mű problematikája más műveihez is köthető, hisz ezúttal is felvetődik, hogy az önálló identitás hogyan vívható ki, hogyan teremthető meg egy katasztrófahelyzetben, a diktatúrák idején. Mennyire végzetszerű, illetve történelmileg mennyire determinált az egyén, mennyiben felelős a saját életéért: kiszabadulhat-e sorstalanságra ítélt állapotából? Az elbeszélés az önazonosság keresésének története, melynek során az elbeszélő rátalál egy olyan, főként a művészetek által közvetített értékrendre, amelynek segítségével kivonhatja magát a mindenkori diktatúrák fennhatósága alól. 1956. október 23-a és az azt követő napok azt ígérték, hogy ez az értékrend érvényes, az egyén kitaszítottsága a saját országából mégiscsak megszüntethető. Hogy az a bizonyos másik haza nemcsak a »magasban« létezik.” (Hafner Zoltán)

Káin megöli Ábelt, s ezért az Úr megbélyegzi. Káin mégis gyermekeket nemz, házat, majd várost épít. A káini bűnön felépül a civilizáció, s a bűn tovább él a modern világban, amit időről időre kisajátítanak a káinok.

Kertész Imre novelláinak hősei az erkölcsileg aláaknázott létezésben is görcsösen őrzik a személyiség rejtett, tiszta lényegét, arra törekszenek, hogy akár az önmegtagadás árán is eljussanak a kultúránk alapját jelentő értékek segítségével a tanúságot tevő élethez.

A történetek a háborút követő években kezdődnek, a totális béke korában. Egy fiatalember a könnyed, bohém élet reményében felcsap újságírónak. Ám a várakozásaiban csalódva egy váratlan történelmi katasztrófa katasztrófaújságához kerül, és mint áldozat s egyben külső szemlélő átéli azokat az abszurd helyzeteket, amelyeket az ingatag káini békére alapozott társadalom napról napra produkál. A fiatal újságíró célja, hogy e komikusnak ható, ám egyre kegyetlenebb világ ellenében megalkossa önmagát, az életét. Mozaikkockánként épül a történet, és bontakozik ki az egységes világszemlélet, amely a háborútól napjainkig tartó európai és magyar történelmet a pusztulás s az ellene vívott csendes, személyes küzdelem történeteként ábrázolja.

Az izgalmas novellákat szórakoztató filozofikus elmélkedések, Thomas Mann, Nietzsche és Pascal gondolataival folytatott derűs párbeszédek színezik, telítik finom (ön)iróniával.