Művek

1977 tavaszán, két évvel a Sorstalanság megjelenése után a Lukács uszodában valaki megemlítette Kertész Imrének, hogy a Neue Zürcher Zeitungban néhány héttel korábban írtak a regényről. Másvalaki tudta a dátumot is, egy londoni barát pedig elküldte a lapkivágást. Az írás szerzője Eva Haldimann, magyar származású, Svájcban élő irodalmár volt, aki akkor már több mint egy évtizede rendszeresen, alapos és értő figyelemmel követte és ismertette a világlap olvasóival a magyar irodalmi élet fejleményeit. „Talán nem is sejti, hogy a némasággal folytatott napi küzdelem közepett milyen különös ajándék számomra egy független szellem méltató érdeklődése” – írta Kertész egyik első levelében Eva Haldimann-nak. Két és fél évtizeden át tartó levelezésüknek ez a legszebb, legszemélyesebb és a levelekben újra meg újra feltűnő mozzanata: az író ír érzékeny és hű olvasójának, akihez idővel már igaz barátság fűzi. Tervekről, utazásokról és emberekről tudósít, kétségekről, szorongásokról és „a világ tébolydájá”-ról. Izgalmas alkotói- és kordokumentumok ezek a levelek, sajátosan személyes perspektívában mutatják meg a közelmúlt évtizedeit, illetve az azóta már jól ismert regények, esszék születőfélben lévő, legjellegzetesebb motívumait. És minden szavukon, a legszemélyesebbeken is ott a Kertész-védjegy: az individuumé, akinek számára „a boldogság kötelesség”.

Ritka pillanat: egy fölkavaró novella (a Kertész Imréé) elkezdi élni a maga életét egy másik író novellájában (az Esterházyéban).

Játék? Kéznyújtás? Irodalom az életben? Vagy élet az irodalomban? Esetleg: a szellem hadüzenete a balkániságnak?

Két mű, kétféle tartószerkezet. Az egyik az önkínzásig önmagát állítja, a másik eljátssza, hogy ő a másik nélkül nem is létezne. Közben egymást hívják, értelmezik, igazolják, akaratlanul és akarattal.

Mindkét hangra, mindkét tudatra, mindkét lélekre, miképpen jobb és bal kezünkre, szükségünk van.

„Nincs bennem szeretet” – így szól az egyik kulcsmondat, megszólal mindkét novellában, s kitart, mint az orgonapont. De együtt, ebben a könyvben ez a két írás mégis valami mást mond, talán éppen azt, hogy van, kell hogy legyen bennünk szeretet.

A K. dosszié „önéletrajz két hangra”: regényes párbeszéd Kertész Imre életéről – szüleiről, szerelmeiről –, pályájáról – a szellemi szabadság kivívásáról – és arról, hogyan függ össze a saját élete hőseinek sorsával, az élet az irodalommal.

E páratlanul személyes könyvből megtudhatjuk, e kettő szétválasztása nem is olyan egyértelmű. Meddig valóság és honnan fikció? Szolgálhat-e az irodalom tárgyául az egyénileg megélt borzalom és boldogság, és mennyiben tartozik ez az „egyéni” mindnyájunkra, akik olvasunk – akik őt olvassuk? Milyen korban nőtt fel, milyen másikban lett íróvá? Mennyiben befolyásolták e korok és légkörök műveit, mennyi szivárgott be mindebből regényeibe, novelláiba, nem is beszélve a főhősök vonásairól: Köves Gyuriéról, az Öregéről vagy K.-éról.

„Egészében véve, én a derű pártján állok” – mondja az író. Ez a derű hatja át a K. dossziét, amely ugyanolyan „botrányos”, mint Kertész Imre egész életműve.

„És nincs más vigasz, mint az igaznak hitt ábrázolás” – írtam másfél évtizede, első regényem, a Sorstalanság megjelenése alkalmából. Lényegében azóta is így vigasztalom magamat (és remélnem kell: másokat is). Életemről – hacsak nem akarok itt, e „fülszövegben” tüstént regényt írni – nem sokat mondhatok. 1929-ben születtem, és az ezt követő események kábulatából úgy 1953-ban kezdtem magamhoz térni. Azóta szabad foglalkozású író vagyok, ha ugyan az írás és kivált a szabadság foglalkozásnak tekinthető. A megélhetést részben a műfordítás biztosította számomra, és most már a második regényemet írom az MTA–Soros Alapítvány támogatásával.