Művek

„Száguldva egy dzsipforma autó bukkant fel hirtelen, hűtőjét a kék-fehér-piros brit színek, egy angol lobogó borította be teljesen. Eszeveszett sietséggel iszkolt a járdákon kétoldalt feketéllő tömeg közt, amikor előbb szórványosan, majd mind sűrűbben, nyilván a rokonszenvük jeléül, tapsolni kezdtek az emberek. Én ezt az autót, miután elrohant előttem, most már csak hátulnézetből láttam: s ebben a pillanatban, amikor a taps megszilárdulni, szinte megvastagodni tetszett, a bal oldali kocsiablakból tétován, először szinte vonakodón kinyúlt egy kézfej. Ez a kéz világos kesztyűbe volt bújtatva, nem közelről láttam ugyan, de feltételezem, hogy szarvasbőr kesztyűbe; s valószínűleg a tapsot viszonzandó, néhányszor óvatosan, a kocsi menetirányával párhuzamosan meglendült. Integetés volt ez, baráti, üdvözlő, tán egy kissé részvétteli mozdulat, mindenesetre fenntartás nélküli helyeslést tartalmazott, és mellesleg a szilárd tudatot is, amivel ez a kesztyűs kéz nemsokára a repülőgépről a betonra vezető lépcső korlátját tapintja majd, hazaérkezve a távoli szigetországba. Azután kocsi, kéz és angol lobogó – minden eltűnt a kanyarban, és a tapsok lassan elhaltak.

Hát ennyi az angol lobogó története.” (Részlet a címadó elbeszélésből)

Kertész Imre új könyve az elmúlt húsz évben írt esszéinek java részét gyűjti egybe, amelyeknek mintegy a fele most jelenik meg először kötetben. Az életműnek e mindmáig kevésbé vizsgált területén is jelentős és megkerülhetetlen írások sorakoznak: a szerző egyedülálló módon végzi el azt az egzisztenciális munkát, amelyet tanúságtételként is elénk állít. Szinte valamennyi írás újabb számvetés azokkal a traumákkal és társadalmi problémákkal, amelyek a diktatúrák elmúltával is velünk maradtak, s továbbra is veszélyeztetik egyéni szabadságunk megteremtésének lehetőségeit. Továbbra is az egyik legfontosabb kérdés, hogy miként alakul a közös európai etikai kultúra s annak emberképe: a felmérhetetlen szenvedések miféle tudáshoz vezetnek, a nemzedékek saját közös örökségükké teszik-e mindazt a botrányt, gyalázatot és szégyent, amely úgy tűnik, még jó ideig nem kerülhet múlt időbe, ám épp emiatt felmérhetetlen erkölcsi tartalék is rejlik bennük.

Az esszék és emlékezések akár naplóregényként is olvashatók – egy sorsát visszanyert szellem számol be arról, hogy a szembenézés és önvizsgálat miként lesz megtisztulás, „a megtisztulás pedig felemelkedés, és a szellemi Európához való csatlakozás.”

„Ha az életemet történetként kívánom látni (és ki ne kívánná ismerni a saját történetét, melyet aztán megnyugodva – vagy éppenséggel nyugtalanul – a sorsának nevezhet), akkor B. történetét kellene elmondanom” – írja Keserű, Kertész Imre új regényének egyik hőse.

Keserű, foglalkozására nézve irodalmi szerkesztő, megpróbálja felkutatni különös barátja, B., az író utolsó, eltűntnek hitt regényét. Annál is inkább, mert B. éppen a rendszerváltás idején, 1990-ben öngyilkosságot követ el. Mi motiválja végzetes tettét? Demonstráció? Rezignáció? Hagyatékban maradt drámájában ugyanis B. kísérteties előrelátással megírja Keserű és baráti köre jövőjét. Azt, hogy hogyan csúszik ki majd kezükből a saját életük, s hogyan válik „úgynevezett valósággá” mindaz, amit egykor kétségbevonhatatlan valóságnak, az életüknek hittek. Lényegében: hogy hogyan válnak a rendszerváltással véget ért negyven év túlélőivé, mint ahogyan ő, B. is csak képtelen auschwitzi születésének véletlen túlélője.

Mi sem érthetőbb, mint hogy Keserű valósággal beleássa magát B., az ő – Keserű – számára annyira fontos, szinte példaszerű életébe: mániákusan igyekszik megérteni B. sorsát, szerelmi életét, halálának okát és körülményeit.

A Felszámolás tehát „nyomkeresés” is: nyomozás egy eltűnt kézirat és tűnőfélben lévő életek után. Egyúttal úgy tűnik, hogy bezárul az alkotói kör, amelyet Kertész Imre maga köré meghúzott: ha a Sorstalanság, A kudarc, a Kaddis a meg nem született gyermekért után eddig trilógiáról beszéltünk, az új mű, a Felszámolás ezt a sort most tetralógiává egészíti ki.

A Gályanapló írónapló, de nem műhelynapló. A közönség ugyan megtalálja benne a szerző korábbi nagy sikerű könyveire (a Sorstalanságra, A kudarcra, a Kaddisra) vonatkozó töprengéseket, előérzeteket, de valódi célja az, amiért moralisták, töprengők, alkotók és egyéb fenyegetett életű emberek mindig is naplót vezettek: az önfelszabadítás, az önismeret, az önnevelés.

E sajátos szerkezetű naplóregény 1961-től 1991-ig harminc évet fog át. Annak a kornak dokumentuma és egyben művészi megformálása, amely kor talán leginkább tagadta az individuum létjogosultságát a történelem elmúlt évszázadai során, amely kor nemcsak „feltalálta”, hanem évtizedeken át gyakorolta is a totalitarizmust.

Lehetséges-e ebben a személyiségellenes korban önmagunk megőrzése? „Lehet-e itt is az egyszeri létezés átélése, az élet megélése?” Ez az alapvető kérdés áll a Gályanapló középpontjában, erre keresi és adja meg a választ a szerző: „Ez a feladat – ami az ember legfőbb feladata – itt is, mint bárhol, betölthető és betöltendő.”