Művek

2001 tavasza: Kertész Imre újabb naplófolyamba kezd, megnyitja a Titokfájlt. Mintha előre sejtené, hogy az elkövetkező évek bővelkednek majd a változásokban. Az intimitásig őszinte napló intellektuális érzékenységgel és az időskor bölcs iróniájával dokumentálja, és napról napra értelmezi Kertész Imre életének főbb eseményeit. Az európai utazásokat, az egyre hosszabb németországi kint tartózkodásokat, Budapest fokozatos elhagyását, a keserű búcsút a szülőváros politikai klímájától, a Berlinbe költözés vitális lendületét, az élhető otthon megtalálásának polgári derűjét, a Parkinson-kór korai fázisát, a világpolitikai reflexiókat, a Nobel-díj körüli zaklatott heteket, a végül 2003 őszén megjelenő Felszámolás című regény keletkezéstörténetét. A Mentés másként lapjain Kertész több nagy témája is szót kér: az európai kultúra esélyei, a radikálisan szabad identitás megszólalási lehetőségei, az írás egzisztenciális vetületei, a kudarcot felváltó siker traumája, a létezés kétségbeesett mélysége. A Mentés másként című dokumentumot érdemes többször is megnyitni.

Új írót avatunk, s ez alkalomból átadjuk neki a szót:

„Nem ismerek nehezebb feladatot annál, mint hogy önmagamról beszéljek. Regényíró számára ugyanis az én csak akkor bírhat kellő érvénnyel, ha ez az én a mindenkivel egyenlő, de legalábbis a bárkivel, és nincs jobb, mint nem énnek lenni – ahogyan Flaubert írta. Mert a totális történelem csapásával sújtott egyén elhaló jajszava így emelkedhet csak az objektivitás elháríthatatlan közegébe, és ha a regény szerepe történelmi – amiben mélyen hiszek –, feladata akkor csak totális szerkezetek és mechanizmusok bemutatása lehet. És nincs más vigasz, mint az igaznak hitt ábrázolás.

Egyébként 1929-ben születtem, és nemzedékemnek abban a sajátságosan kiváltságos helyzetében vagyok, hogy élettörténetemet mindössze pár évszámmal is elmondhatom: 1944, 1945, 1948, 1953, 1956. Kiegészíthetném mindezt még néhány adalékkal, személyes toldalékkal, egy-két anekdotával, de ugyan mi haszna volna?”

*

Egy kamaszfiú egy esztendejét mondja el az író, s ha azt is tudjuk, hogy ez az esztendő 1944-ről fordul 45-re, továbbá azt, hogy fiatal hősünk zsidó – körülbelül tisztában lehetünk e regény cselekményével. De legkevésbé sem tartalmával. E könyv lágerregény – is. E műből, természetesen megismerhető a koncentrációs táborok világa, de tartalma nem ez, hanem – ahogy a regény címe is jelzi –: a sorstalanság. A fasizmus áldozatainak milliós tömegei pusztultak el, anélkül hogy helyzetük valóságára ébredtek volna. Szorongva és reménykedve, kétségbeesetten vagy apatikusan, de beleilleszkedtek a gépezetbe, amely elpusztításukra jött létre. Belehulltak a sorsba, amelyet kívülről írtak elő számukra. Fiatal hősünk azonban nem azonosul ezzel a végzettel. Nem nevelték vallásos szellemben, s a külső világ ítéletét nem is érti. Ez az értetlen, majd lassan-lassan előremozduló gyermeki tudat a regény valóságos tárgya.

„A Holocaust, a náci koncentrációs táborok képi, érzékletes, úgymond »reális« ábrázolása egy hallgatag konszenzuson nyugvó tilalomba ütközik. Hatmillió ember üzemszerű kiirtását lehetetlenség elképzelni, és nem szabad elképzelhetővé tenni. Kínjaik leírhatatlanok és ábrázolhatatlanok.

A konszenzus körülbelül a hetvenes években, a Shoa című Lanzmann-film megszületésével jött létre, és tudomásunk szerint ez ideig – Spielberg úr kivételével, aki e konszenzusról talán sohasem hallott – senki meg nem szegte. Még Wajda is, aki pedig hiteles és teljes anyagismerettel rendelkezik: a Tájkép csata után című filmjében csupán a felszabadulás utáni koncentrációs tábort merte ábrázolni.

Ha mi most mégis megszegjük e tilalmat, ezt kizárólag a tanúvallomás hitelességével igazolhatjuk. Ki kell jelentenünk, hogy nem a Holocaust ábrázolására törekszünk, hanem egy lélek útját követjük, s ez az út óhatatlanul átvezet a koncentrációs univerzumon. Ha a hitelesség illúzióját fel is kell adnunk – mert hiszen hitelesnek lenni lehetetlen –, legalább hűségre, szűkszavúságra és a dísztelenségnek arra a komor pompájára fogunk törekedni, amely, reményeink szerint, méltó lehet milliók gyászához.”

A forgatókönyv különös műfaj: hozzátesz és elvesz. Leírja a képeket, melyeket látni fogunk: egyszerre serkenti és korlátozza képzelőerőnket; párbeszédekké és monológokká alakítja, ami korábban egybefolyt: kijelöli a hangsúlyokat. A Sorstalanság forgatókönyve új mű: újat árul el a Holocaustról, a regényről és Kertész Imre gondolkodásáról.

„Egy »nagy ismeretlen Úr vendégeként« (Kosztolányi), a földi szenvedést megtapasztalva Kertész Imre szinte nem evilági, és mégis valamennyiőnknek ismerős perspektívából számol be mindarról, ami megesett vele. Talán ez a szabadság: a személyes, neki kiosztott életben nem végzetszerűséget látni, hanem különös próbatételt, amely lehetőséget nyújt a döntésre. Arra, hogy az »érinthetetlen« mag, a legszemélyesebb titok keresése során elmerészkedjen odáig, hogy akár el is veszítse ezt az ént. Mi a szabadság? Olyasvalami, amiben elválaszthatatlan a teljes idegenség és a tökéletes beteljesülés. Kertész Imrétől ezt tanultam. A Valaki másban a kortárs európai irodalomban párját ritkító élességgel és kíméletlenséggel mutatja be, miként talált rá az idegenben az otthonra, a nem-azonosban az azonosra. S közben bennünket, olvasókat is ráébreszt valamire. Arra, hogy a rettenetben, sőt a rettenet fokozásában is ott lappang a misztérium lehetősége, s hogy talán az idegenség végtelen fokozása vezet el minket oda, hogy sejteni kezdjük azt, ami túl van az idegenségen.” (Földényi F. László)

*

Ne felejtsd álmodat, amely újjá szült.

Ne felejtsd a szülőket.

Ne felejtsd, hogy mély álmodban elfogadtad a tőlük nyert életet.

Ne felejtsd az ígéretet, amelyet ez az élet magában foglal.

Ne felejtsd, hogy ez az ígéret föltételeket szab; sőt, hogy ennek az ígéretnek a beváltását egyedül a föltételei teljesítésében kell keresned.

Csak nem kívánsz még ráadást is?