Művek

„Pilinszky köztudottan szívesen másolta le és ajándékozta el művei kéziratát, olykor azok eredeti példányait is. Összegyűjtésük azért is fontos és sürgető, mert a költő hagyatéka – főként az 1930–50-es években született versek esetében – igen hiányos; a magántulajdonban található dokumentumok feltérképezése elengedhetetlen egy majdani kritikai kiadás megalapozása szempontjából. Az eddig előkerült kéziratok közül önmagukban is megkülönböztetett figyelmet érdemelnek azok a versfüzetek, amelyekbe nagyobb számban, s ha más-más okból is, de az összegzés igényével jegyezte le verseit Pilinszky. Általuk nemcsak egyes filológiai problémákat, hanem a költői pálya belső alakulását is jobban nyomon követhetjük. Jelenleg három ilyen füzetről tudhatunk, közülük kettő hozzáférhető, s a közelmúltban hasonmás kiadásban is megjelentek: az első 1948-ból maradt fenn, és 1996-ban adta közre a Kortárs Kiadó; a másodikat szerelme és majdani felesége, Márkus Anna számára állította össze Pilinszky, és a Nap Kiadó gondozásában jelent meg 2001 Könyvhetén.” (Hafner Zoltán; Vigilia, 2001/11.)

„Magánlevelezést közzétenni: etikailag megkérdőjelezhető, kulturálisan kikezdhetetlen gyakorlat. A Pilinszky-életműsorozat utolsó darabjaként a költő eddig föllelt, mintegy hétszázötven, 1944 és 1981 között írt levelét és levélfogalmazványát publikálta a könyvhéten az Osiris Kiadó.

A közölt szövegek (helyenkénti művészi hangoltságuk ellenére is) az életmű értését, úgy véljük, alig árnyalják – inkább (s ez sem kevés) a személyiség és a kor, az életút és az élettér jobb ismeretében szolgálnak tanulságokkal: a hit beszédalakzatai és a szeretet retorikája mögül egy hitkétségekkel és művészi kételyekkel mind kevésbé, beteg szervezetével és a kor viszonyaival annál többet küszködő ember portréja rajzolódik elő.

A kiadvány a Pilinszkynek címzett leveleket egyelőre nem, csak az általa írottakat tartalmazza – hogy mégsem csak kérdéseket (válasz nélkül) és csak válaszokat (kérdés nélkül) kell érteni-értelmezni tudnunk, az a gazdag és figyelmes jegyzetapparátusnak köszönhető. (Ez, miként a szöveggondozás, ezúttal is Hafner Zoltán szakszerű és elegáns munkája.)

A kötetet részint személyes érdekű, részint dokumentális érvényű képmellékletek (kéziratok, rajzok, képeslapok) teszik teljessé.

A könyv hátlapján elhelyezett fotó egyike a Pilinszkyről készült utolsó felvételeknek. Az író ezen úgy tekint ki a képből, mint aki túl is lát azon. Úgy hisszük, ekkor már egész létével tudta, amit – a francia forrást meg nem nevezve – egy 1967-es levelében jegyzett le először, hogy aztán alkotáselve és életideája legyen: »Meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk«.

Művei ennek szükségét példázzák, levelei ennek igényéről vallanak. (Halmai Tamás; Új Ember, 1997. augusztus 24.)

„Hol a mennyiségi határa annak, hogy valamely írói életmű a világirodalmi jelenlétre, a halhatatlanságra számíthat? Pilinszky írói munkásságát mindössze egy kötet vers, két kötet széppróza (cikk, tanulmány, dráma) és egy kötet interjú alkotja. Ami ebből a verses anyagot illeti, az mintegy kétszázhúsz költeményből (amit most huszonnégy, kötetből kimaradt vers egészít ki), néhány versfordításból és hat verses meséből áll. Lehet ennél kevesebbel jelentős költővé válni? Pilinszky csak válogatott verseit írta meg – szoktuk mondani. Bizony a mai versáradat, árutermelő verspiac, mennyiségi verstúltermelés láttán elgondolkoztató és imponáló ez a szikár teljesítmény. Hamarjában a világirodalomból talán csak Villon és Rimbaud nevét említhetjük példaként, a magyar költészetben Berzsenyi és Füst Milán lírai életművéhez hasonlíthatjuk ezt a terjedelmet.” (Tüskés Tibor; Könyvvilág, 1987. június)

„Több sorozatot indított útnak a Századvég Kiadó, közülük különösen kellemes meglepetést a »Literatura« fejlécű okoz, […] Pilinszky János összegyűjtött verseinek bővített kiadása.

[…] A korábbi, 1987-es Pilinszky összes példányai teljesen elfogytak, s napjainkra csaknem hozzáférhetetlenné vált az újabb olvasónemzedék számára e káprázatos, nagyszerű költészet. Égetően szükség van az effajta »összes«-ek ismételt kiadására, hogy klasszikusaink (s Pilinszkyt is bátran sorolhatjuk közéjük) folyamatosan jelen legyenek. Külön öröm, hogy a kötetet szerkesztő, a költő munkáinak értő gondozója, Jelenits István a korábbi kiadáshoz képest tizennégy verssel növelte a gyűjteményt (a szűkszavú utószóban tizenötöt mond ugyan, de többszöri utánszámolás után sem jött ki más eredmény), és ezek között négy is akad (Augusztus, Király és királynő, Mind a ketten, Kenyér), amely – hadd legyünk ennyire elfogultak – először épp a Magyar Hírlapban jelent meg, 1973-ban és ’74-ben.” (V. Bálint Éva; Magyar Hírlap, 1992. június 6.)